Különös hely ez a városállam a maláj félsziget legalsó csücskében. Negyvenhat éve volt független Malajziától amikor én odaköltöztem. Kínaiak, malájok, indiaiak, japánok, amerikaiak, ausztrálok, angolok…én, és még sokan mások.
A legmodernebb hely, ahol valaha jártam. Tökéletes szervezés, makulátlan utcák, szabályokat vallásos buzgalommal betartó lakosok, precizitás, remek közbiztonság. Így működik Szingapúr.
A legkülönösebb és legszórakoztatóbb programok és lehetőségek várják az embert minden sarkon. Éjszakai szafari; egy kórházként berendezett pub, ahol nővérek szolgálnak fel és kerekesszékben ülve iszod az infúzión átcsöpögő italod; bérelhető szobák amik dugig vannak videojátékokkal; night klubbok és bevásárlóközpontok míg a szem ellát.
Ha jól emlékszem a világon itt a legnagyobb a különbség a város leggazdagabb és a legszegényebb embere között. Mégsincsenek hajléktalanok. Nincs munkanélküliség.
Az építkezések olyan ütemben fejlődnek, hogy néhány évente át kell rajzolniuk Szingapúr teljes térképét. Azonban ez mégsem jár azzal, hogy úttorlaszok keserítik meg a járókelők életét. Nem,nem. Elszeparált kerületekben zajlanak az építkezések. Ezeken a területeken alig látszik az ég, a folyamatosan dolgozó daruktól.
Ha leejtesz valamit, felveszik; ha leteszed a táskád a köztéren és elmész sétálni, egy óra múlva ugyanott találod; a teljes metrórendszerük már 10 évvel ezelőtt úgy nézett ki, mint nálunk a jelenlegi legmodernebb szerelvények. Az egyik legkülönösebb élményem Szingapúrral kapcsolatban, pont az MRT (helyi metró) állomásokhoz kötődik.
Várakozás közben a múzeumi körülmények között, feltűnt nekem egy plazma tévé. Majd rájöttem, az állomás tele volt velük. Kis filmeket, reklámokat vetítettek rajtuk az unatkozó népek számára. Az egyik tévén a következő ment: a képernyőn ugyanaz (vagy ugyanolyan) peron jelent meg, mint amin én is álltam. A film főszereplője egy fekete ruhába öltözött, barna bőrű férfi volt, aki kezében fekete aktatáskával és szemébe húzott baseball sapkával várakozott. Felszállt a beguruló MRT szerelvényre és leült. Táskáját az ülése alá csúsztatta. Több vágókép is mutatta a jóhiszemű, ártatlan (és fehér bőrű) állampolgárok egyre növekvő gyanakvását e jelenet láttán. De senki nem szólt semmit. Egy megálló után gyanús külsejű főszereplőnk leszállt, megvárta, míg az ajtók bezárultak a háta mögött, s mikor a szerelvény az alagútba ért, ő megnyomott egy gombot, mire a metró és annak minden utasa felrobbant. Sötét képernyő. Felirat: “Ha gyanús, szólj valamit!”
Teljesen letaglózva, nyitott szájjal álltam a peronon. Utoljára akkor láttam ilyen típusú reklámot, amikor televíziós újságírást tanultam és a tanárunk egy hatásvadász, népnevelő reklámot vetített le nekünk a 70-es évekből. A kisfilm célja természetesen az volt, hogy éberré tegye a lakosokat és megelőzzön egy újabb esetleges robbantást (mint amilyenre korábban, egyszer már sor került). Mégis…rossz szájízzel szálltam fel ezek után a metróra.
Azt tapasztaltam, hogy a csúcs szuper technológia és az ősi, merev családi tradíciók különös béklyóba kötik az itt élő embereket. Nagyon magas a depressziósok száma. Nem véletlenül.
A sok pénzt hozó jó karrier megszerzése ugyanolyan elsőrendű elvárás, mint az, hogy valakinek 30 éves korára rangban hozzáillő partnere és gyereke legyen. Ezt a kettőt, pedig nagyon nehéz megvalósítani. Főleg, mert ezen a helyen nem 8, hanem 12-14 órát dolgoznak az emberek. Az elvárás mint olyan, pedig, akár nagyon komoly és folyamatos presszió is lehet a család tagjai részéről, nem csak néhány kínos, elejtett megjegyzés ebéd közben.
Amikor ott éltem, 24 éves voltam. Még nem tanultam pszichológiát. Ennek ellenére éreztem a zsigereimben, hogy ez, valahogy az emberi természet és lélek megerőszakolása. Az egyik barátnőm akit ott ismertem meg, tősgyökeres szingapúri volt, kínai ősökkel. Ügyvédként dolgozott. Mikor megkérdeztem miért ezt a szakmát választotta azt mondta, igazából ő egész életében rajzolni és festeni szeretett volna, de az anyukája négy (!) éves korában megmondta neki, hogy abból nem lehet pénzt csinálni, úgyhogy ügyvéddé kell válnia, ahogyan az a családjukban szokás volt. És így is lett. Amikor én kérdeztem őt erről, a legnagyobb természetességgel mesélte el ezt. Kérdeztem nem bántja-e, hogy sosem mehetett a vágyai után, de csak megvonta a vállát.
A családjában ő egyébként egy fekete báránynak számított, mert akkor 30 évesen még sem férje, sem gyereke nem volt, viszont volt a derekán egy tetoválás. Nem egy népszerű kombináció ez egy olyan országban, ahol a rágógumizást évekkel ezelőtt betiltották.
Bénító lehet úgy élni, hogy mindegy milyen áron, de meg kell felelned kifelé. Mindegy, hogy közben belül elsorvadsz és hogy nem találod azt a társat aki igazán hozzád illő és boldoggá tesz, menj férjhez valakihez – bárkihez! – és alapíts szépen családot. Hogy te mit élsz meg mindeközben, az a te dolgod és senki másé. A világon Szingapúr az élen jár a depresszióban. Ezért.
Fél évnyi ott tartózkodás alatt kiderült, hogy nem érek el elég pontot az ottani pontrendszer szerint, ami alapján megadják az engedélyt a legális munkavállalásra.
Én, az oktatóképzésem óta szoros barátságban maradtam a tanárommal, aki kiképzett minket. Gabrielle, bár Cost Ricán tartotta a képzéseit, ausztráliai származású volt.
Éppen skype beszélgetést szerveztünk le arra a napra, amikor kiderült, hogy Szingapúr nem fog nekem legális munkavállalási jogot adni. Én, pedig már amúgy is kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam ezen a helyen. Mikor elmeséltem Gabrielle-nek a történteket, egy darabig, csak hallgatott, ám néhány nappal később, a következő beszélgetésünk alkalmával előállt egy javaslattal.
– Költözz hozzánk! – kezdte – Segíts nekem felkészülni a következő oktatóképzésre. Aztán gyere el velem Costa Ricára, mint logisztikai menedzser és segíts levezényelni a képzést. Kifizetem a repülőjegyeidet, szállást és étkezéseket biztosítok számodra és segítek olyan jógatermet találni, ahol taníthatsz, hogy némi pénzt tudj mindemellett keresni. Ezek után, ha tetszik neked Ausztrália, visszajössz velem ide, ha pedig haza szeretnél menni, akkor oda veszek neked jegyet.
Ennyi év távlatából nem emlékszem minden megtörtént eseményre, de határozottan él bennem annak az emléke, hogy majd szétrobbant a mellkasom a hálától ebben a pillanatban. Úgy éreztem, az élet a tenyerén hordoz. Felültem valami különös áramlásra ami csak vitt magával egyre távolabbi országokba, újabb és újabb kalandok felé. Tele voltam szeretettel és hálával ezért és minden korábbi lehetőségért. Képzeletben becsuktam a szemem, és kitárt karokkal hanyatt zuhantam a semmibe. Tudtam, hogy az élet megtart és gondoskodik rólam.
Vigyetek ahová csak akartok – gondoltam.
Így költöztem Ausztráliába.
