Ködös Albion

Egészen addig, amíg ki nem néztem a lassan guruló repülőgép ablakán, lelkes voltam. Abban a pillanatban viszont, a szürkén szitáló eső és a kocka épületek hideg sziluettje teljes realitással rántottak le a földre.

„Mit keresek én itt?! Megyek vissza az első géppel és inkább bevállalom, hogy ez a világ legnagyobb égése, de itt nem maradok.”

Ezek voltak az első, magamhoz intézett gondolatok landolás után. Aztán vettem néhány nagy levegőt és úgy döntöttem legalább egy fél évet maradok. Annyit – gondoltam magamban – még a pokolban is ki lehet bírni. És ha még akkor is nagyon rossz itt, hazamegyek. Amikor elfogott a félelem és bizonytalanság a saját terveimmel kapcsolatban, mindig egy általam kreált rém képre gondoltam. Ebben a képben, egy alternatív életet láttam, amiben az én alteregóm soha meg sem próbálta ezt az angliai kalandot, mert visszariadt a nehézségek láttán. Egy nap felébred az ágyában ötvenéves kora körül. Gyerekekkel meg férjjel a háta mögött és leizzadva eszmél rá arra, hogy az élete semmit nem ér – mert huszonévesen gyáva volt megpróbálni azt amiről mindig is ábrándozott.

Drámai és túlzó kép volt, de működött. Mert az ebből a fantáziából származó érzés: a megbánás, egy, csak félig megélt élet miatt, hatalmas erővel hatott rám. És továbblendített.

Sok kezdeti nehézséggel kellett megbirkóznom. Az első döbbenetes felismerés az volt, hogy egyáltalán nem is beszélek angolul. Mert az, amit az iskolában tanultam és az ahogyan és amilyen tempóban itt beszéltek, nem volt átfedésben egymással.

A második nehézség a kulturális sokk volt. Erről a jelenségről. még csak nem is hallottam addig. Én úgy éltem meg, hogy napokig nem mertem kimozdulni a lakásból egyedül. A lakótársaim reggel elmentek dolgozni és csak este jöttek haza. Kicsinek és totálisan elveszettnek éreztem magam. Három nap elteltével tudtam, muszáj kilépnem ebből, különben lőttek a kalandjaimnak. Az mégsem érdem, hogy fél évig éltem külföldön – egy lakás négy fala közt.

Minden nap kitűztem magamnak egy célt. Az első nap teljesíteni valója az volt, hogy elmenjek a sarki boltig és ott vegyek valamit. Mindennap kicsit messzebb kellett merészkednem. Néhány nappal később már egyedül buszoztam be a központba. Ezek hatalmas lépést jelentettek nekem huszonegy évesen. Egész addig mindenhová barátokkal mentem, mert nem szerettem egyedül közlekedni. Most visszagondolva az iskolás éveim jórészt szorongással teltek. Angliában azzal, hogy a skála másik oldalát tapasztaltam meg – mert mindent egyedül oldottam meg – ezt is megtanultam magam mögött hagyni.

Napi szintű kihívást okozott az iszonyatos mennyiségű inger és információ beáramlása. Akárhová néztem ismeretlen szavakat, arcokat láttam, idegen hangokat hallottam és minden nap legalább húsz új kifejezést kellett megtanulnom ahhoz, hogy fel tudjak zárkózni.

A lelki része is nehéz volt. Idegennek éreztem magam, pedig szereztem barátokat. Gyakran éreztem magam butának és szerencsétlennek amikor nem értettem valamit. A kezdeti hónapokban a szégyen és a kisebbrendűség érzése, naponta velem voltak.

Felvettek egy öt csillagos hotelbe London szívében és a következő három évben ott dolgoztam. Kezdetekben feltett szándékom volt felvételizni egy színi egyetemre, ugyanis egy, hat éves koromból származó elhatározás nyomán színésznő akartam lenni. Jelentkeztem is egy neves egyetemre, el is mentem arra az angol nyelvvizsgára amivel tanúsíthattam volna, hogy elég jól beszélem a nyelvet ahhoz, hogy értsem is majd amit tanítanak. Ám ezek után valahogy elfogyott belőlem a lelkesedés. Le kellett ülnöm megbeszélni magammal, hogy akarom-e én ezt a színi pályát eléggé, vagy egyszerűen csak beleragadtam ebbe az elképzelésbe. Be kellett ismernem, hogy ez utóbbi volt igaz. Nem akartam eléggé, csak megszoktam, hogy ezt mondom magamról, magamnak. Megkönnyebbültem amikor ezt sikerült letisztáznom magamban. Ám ez felvetett egy újabb kérdést: mit fogok most magammal kezdeni?

JÓGA

Amíg Budapesten éltem az egyik barátnőm elrángatott egy hot jóga órára. Az első pillanattól kezdve utáltam és többet nem is mentem vissza. Ám amikor Londonba költöztem ennek a tapasztalatnak az ellenére azonnal elkezdtem keresni a lehetőségeket arra, hogy folytassam ezt a rettenetes műfajt. Így hát mire a fent leírt beszélgetést megejtettem önmagammal, már fél éve jógáztam Londonban. Fantasztikus hatással volt az életemre, testemre, lelkemre, elmémre.

Így hát, ahogy ott ültem a nappalim közepén azon töprengve, hogy mit kezdjek az életemmel most, hogy hollywoodi színésznő nem lesz belőlem, egyszerre csak belém hasított. Jógát fogok oktatni. Csodálatosan érzem magam tőle és örömmel töltene el, ha ezt minél több emberrel megoszthatnám.

Felkutattam hát a számomra legszimpatikusabb és leghitelesebb oktatóképzést és elutaztam érte egészen Costa Rica-ig. Ezzel, egy új kaland kezdődött.