Egy mesésen más világ

Világi viszonylatban az a távolság, ami Szingapúr és Ausztrália között van, egész rövidnek számít. De így is 8 órát repültem, mire odaértem.

Gabrielle fogadott a reptéren. Mikor hazaértünk új, átmeneti otthonomba, a férje Robert, az angolokra jellemző udvariassággal fogadott. Miután illedelmes kérdéseket tett föl az utammal kapcsolatban, egy levegő vétellel felsorolt egy rakás állatnevet, amik megölhetnek, vagy kárt tehetnek bennem ott tartózkodásom ideje alatt. Mikor zavartan nevetve megemlítettem neki, hogy ezt egy rendkívül furcsa üdvözlő beszédnek gondolom, azt mondta van ez olyan fontos, hogy rögtön az elején le kelljen tisztázni. Kicsit megijedtem.

Néhány hét után, már értettem mire gondolt. Bár egyszer sem kerültem életveszélybe, Ausztrália élővilága teljesen más, mint amit addigi életem alatt megszoktam. Ezt Robert remekül átlátta, hiszen európai származású volt ő maga is. Tudta, hogy a városban töltött évek, köszönő viszonyban sincsenek azzal, amivel itt találkozhat az ember.

Hogy néhány szokatlan eseményt említsek: a világ legnagyobb százlábúja egyszerűen csak átcsoszogott a szobám előtti folyosón; vad mini-kenguruk ugráltak be a kertünkbe; munkába menet rendszeresen elsétáltam egy békésen sütkérező barna kígyó mellett – ami a leghalálosabb kígyó az egész kontinensen, és egy közeli iskola mellett vadonélő, vörös kengurukkal találkoztam. Persze csak tisztes távolból, mert agresszívak és a változatosság kedvéért halálosak is lehetnek.

A ház, amiben éltünk, konkrétan egy esőerdő szélén állt. Olyan madarakat láttam a teraszról, amiket talán csak Sir David Attenborough filmjeiben addig. Úgy éreztem magam, mint Alíz Csodaországban.

A kör bezárul

A tanfolyamra való felkészülés sikeresen lezajlott, ahogyan az azt követő jógaoktató képzés is Costa Ricán. Választás elé kerültem. Hova megy az ember, ha a világon bárhová mehet? Abban biztos voltam, hogy akárhová is költözöm következőnek, először hazalátogatok. Akkor már másfél éve voltam külföldön. Ez volt, és máig ez a leghosszabb idő amit távol voltam a családomtól.

Amikor hazaértem Magyarországra, két dolog történt. Az egyik, hogy kiderült, én igazi európai lány vagyok. Az ázsiai térség varázslatos, de nekem a Közép-Kelet európai vérkeringés az otthonos. A másik, hogy 2 nap elteltável tudtam, nem fogok tovább utazni.

Nem Magyarország ment keresztül hirtelen fejlődési ugráson. Én változtam meg. El kellett mennem ahhoz, hogy hazatérhessek. Elmúlt beőlem a sürgető késztetés, hogy más és új országokban találjak magamra. Nyugalmat éreztem és azt, hogy jó helyen vagyok. Gabrielle megértette a döntésem, bár szomorú volt. De mindketten tudtuk, hogy az életem ezen köre, hazatérésemmel bezárult.

Több mint 7 év telt mióta hazaköltöztem. Egyszer sem éreztem azóta, hogy el akarnék menni itthonról.