fbpx

Túl az óperencián – öt év, ezer tapasztalat

Oroszlánkörmök

Visszatekintve úgy látom, hogy személyiségfejlődésem egyik legnagyobb mérföldköve az volt, amikor huszonegy évesen elköltöztem Magyarországról. Már tizennégy éves korom óta ízzott bennem a kalandvágy. A gimnáziumi barátnőimmel azt terveztük, hogy érettségi után kiköltözünk Amerikába. Ez volt a nagybetűs álom. Teltek múltak az évek, és a többiek mind kigyógyultak ebből a képzelődésből. Én nem.

Harag, mint hajtóerő

Nagyjából húsz éves koromban, beiratkoztam egy televíziós újságírást hirdető akadémiára. A képzést két évesnek ígérték de az első év letelte után mindenkit behívtak az irodába és elmondták, hogy nem gyűlt össze elég jelentkező a második évfolyam elindításához, ezért bezárnak. Ez ma már csak azért fontos számomra, mert ez az esemény volt a katalizátora az elköltözésemnek. Hihetetlenül csalódott és mérges voltam. Igazságtalannak éreztem a történteket és ami a legfontosabb, akkor meggyőződésem volt, hogy ilyet csak Magyarországon tehetnek meg az emberrel. A harag volt az én katalizátorom. És mint tudjuk, a haragban erő van.

Eldöntöttem, hogy összegyűjtök 1 millió forintot és elköltözöm Angliába. Addig csak kétszer jártam külföldön. Egyszer Szlovákiában, egyszer, pedig Olaszországban egy busz túrán. Angliában még sosem és addig még repülőgépen sem ültem. Elszánt voltam és menni akartam bármi áron.

A cél szentesíti az eszközt

A kamasz és fiatal felnőtt éveimre jellemző „ide nekem az oroszlánt is” és az „ugyan mi baj történhet?” attitűddel felvértezve elkezdtem egy kaszinóban dolgozni. Tizenkét órás műszakokban dolgoztam. Hol este héttől reggel hétig, hol reggel héttől este hétig. Nagyjából egy évig nem is nagyon láttam a családomat. Az akkori fizikai, mentális és lelki teherbíró képességeimet maximális mértékben meghaladva dolgoztam, abban a majdnem egy évben. Előfordult, hogy olyan fáradt voltam, hogy a munkából hazaérve reggel fél nyolckor leültem a kanapéra, beszélni kezdtem és beszéd közben elaludtam. Ülve, hátrabicsaklott fejjel és nyitott szájjal feküdtem így órákon át, mert anyukám nem mert felkelteni.

Voltak olyan napok, amikor gyűlöltem amit csinálok. Megvetettem az odajáró vendégeket és legszívesebben üvöltöttem volna velük. Az hajtott tovább mindennap, hogy tudtam, miért vagyok ott.

Nagyjából tíz hónap alatt gyűjtöttem össze a célul kitűzött 1 millió forintot és ekkor elindultam. Egy barátnőm ismerősénél laktam. Munkám volt de szállásom nem.

A szüleim több fázisú sokkon mentek keresztül. A „majd elmúlik”-ból a „csak nem gondolja komolyan”-on át, az „úristen! nem viccelt, tényleg el akar menni”-n keresztül mindent megéltek. Az apukámat jobban megviselte azt hiszem. Anyukám talán jobban bízott abban, hogy meg fogok tudni birkózni ezzel a kalanddal.

2008. szeptember 6-án szálltam le Angliában. A tervezett fél éves külföldi tartózkodásból, öt év lett. Ebből hármat töltöttem Londonban.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük