Ennek a történetnek számomra legmaradandóbb élménye a reptéren esett meg velem. A check – in – desk felé vezető kilométeres sorban állva, egyszer csak azon kaptam magam, hogy fohászkodom azért, hogy valami nagyon kedves ügyintéző pultjához kerülhessek. Meg is lepődtem magamon. Vajon miért lett ilyen fontos, hogy ki veszi el tőlem a bőröndöt? Ám egy vállrándítással megfeledkeztem róla.

Mikor sorra kerültem, egy mosolygós, középkorú, indiai férfi fogadott aki hamar el is mondta, hogy van egy kedves magyar kolleginája – hívjuk most Csillának – akit nagyon szeret.

Minden magyar nő ilyen kedves? – kérdezte. Én, pedig biztosítottam róla, hogy mind azok vagyunk. Egy darabig nézte a jegyemet, aztán engem, majd megint a jegyemet. És ekkor jött a fekete leves.

Ugyanis kiderült, hogy a szingapúriak szigorú népek és nem lehet hozzájuk csak úgy berepülni. Kizárólag akkor, ha retúr jegye van az embernek vagy munkáltatói igazolása arról, hogy valaki várja őt ott. Nekem egyik sem volt, csak a barátnőm szóbeli meghívása – ami egy fabatkát sem ért ebben az esetben – és egy, csak oda útra szóló jegyem. Bizonygattam én, hogy engem várnak ott és az úr kedvesen bólogatott, hogy ő érti, de a törvény az törvény.

Ott álltam összeomolva, tébolyult mosollyal az arcomon meggyőződve arról, hogy ilyen nem történhet meg velem. Kérdezte is új indiai barátom, hogy értem-e hogy ő nem engedhet fel a gépre így. Mondtam, igen értem.

Akkor miért mosolyog? – kérdezte.

Mert vagy mosolygok – válaszoltam – vagy idegösszeomlást kapok a pultja előtt.

Váratlan segítség

Teltek a súlyos percek, és én csak álltam, ő meg nézett. Se lakásom, se munkám, csak egy bőröndnyi nyári ruhám maradt. Jó idő eltelte után cinkosan körbe nézett és intett, hogy várjak egy kicsit. Telefonálgatni kezdett, hümmögött, hadart egy sort aztán lerakta a kagylót. Jelzett, hogy menjek közelebb. Odahajoltam.

– Van magánál pénz, hogy vegyen még egy jegyet ha kell?

– Nincs, még nem kaptam meg az utolsó fizetésem.

Megcsóválta a fejét és bár nem szólt, az arcáról azt a kérdést olvastam le: komolyan gondoltad, hogy így fogsz utazni?

Majd tovább sutyorgott.

– Én most segítek magának szerezni egy hamis retúr jegyet. Amiért azonnal kirúgnak ha kiderül, úgyhogy nem mondhatja el senkinek. Ha bármikor útközben lebukik és megkérdezik van-e pénze egy új jegyre, azt mondja, hogy van. Ha kiderül, hogy a jegye hamis, vége a mesének, de ha szerencséje van és nem bukik le, akkor ez elegendő lesz ahhoz, hogy eljusson Szingapúrba.

Teljesen ledöbbentem. Ez az ember, akinek én csak egy vadidegen vagyok, az állását kockáztatva segített nekem anélkül, hogy kértem volna. Senki más nem lett volna hajlandó egy ilyen rizikós jó cselekedetre a kedvemért – ráadásul magától. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy a sorban állás közben elmormolt fohászom célba ért.

Néhány perccel később megjelent egy kosztümbe öltözött hölgy – mint kiderült ő volt a telefon vonal másik végén. A legprofibb mosollyal nyújtotta át nekem a nem létező jegyem igazolását. Jó hangosan megköszönte amiért az ő légitársaságukat választottam, sarkon fordult és elment. Legszívesebben össze vissza csókolgattam volna indiai barátomat ezért az elképesztő gesztusért. Megkérdeztem mivel hálálhatom meg jóságát. Azt mondta, hogy legközelebb mikor Csilla, ő meg én egyszerre vagyunk Magyarországon, meghívhatom vacsorázni. Megígértem neki, hogy így lesz.

Bárcsak megadatott volna, hogy ezt megtegyem, de azóta nem találkoztunk. Én, pedig egy végtelennek tűnő tizenkét órás tranzittal ugyan, de gond nélkül megérkeztem Szingapúrba.